- az élesztő és én -
Az úgy kezdődött, hogy ismerkedtünk, majd 2-3 alkalom után: örök életre utálni fogjuk egymást.
Mert volt olyan, hogy a lángosnakvaló egy kis gubacs maradt, amit bőgve vágtam a nyújtódeszkához, és sütöttem belőle három kis nyamvadtat.
Ezután rögtön szakítottunk, kiadtam az útját, menjen csak nyugodtan a búbánatba.
Nemrég találkoztunk. Eltelt vagy öt év, egyszer csak jött szembe. Erdélyi darázsfészek. Naná, hogy kell bele... Gondoltam, tegyünk egy próbát és fátylat a múltra, lesz, ami lesz. És mondhatom lett is!
Gyönyörűen felfutott, a tészta két perc után sima állagú lett, háromszorosára megkelt, sülés közben szabályosan kifolyt a jénaiból.
Persze tettem is érte, önfeláldozóan és megadóan bántam vele, minden erőmmel a megbocsátásra koncentráltam, és reménykedtem, hogy mégiscsak beteljesül a mi szerelmünk. Beleadtam mindent.
Ő meg hagyta, hogy elcsábítsam.
Szerelmünk első gyümölcse egy, jobban mondva két jénai tálnyi boldogság. Gyönyörűen édes, aranybarnán vaníliás, forrón tekergő csigák, amik nyakig merülnek a bugyogó tej habjaiban.
Most szeretjük egymást, aminek újabb ékes bizonyítéka a hétvégén megszületett két ujjnyi vastag pizzatészta, három tepsivel.
Dúl a láv.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése