"Az állatok etetése tilos."

A kisregény főhőse Pomme, egy egyszerű, butácska fodrászlány - aki hajat sem vág, csak söpröget - az anyjával él egy francia kis faluban.

Pomme egyszerűségéről, tunyaságáról, zárkózottságáról, és annak következményiről szól ez a könyv.

Megvallom, volt jó pár olyan alkalom, amikor legszívesebben lekevertem volna neki egy-két hatalmas pofont, hogy térjen végre észhez!

Szóval nem egy egyszerű eset már magában sem, ráadásul belebotlik egy pasi, aki úgy véli, hogy Pomme egy csiszolatlan gyémánt, melynek értékét csak ő tudja megbecsülni és hatalmas mázlinak tartja, hogy eddig senki nem fedezte fel. "... arannyá tette számára a filléres ócskaságot, amiért talán senki le sem hajolna az utcán." Na ja.

A pasi, Aimery öntudatos egyetemista, egy leendő főlevéltáros. :)

Persze Pomme hagyja magát sodortatni az árral, akkor is, ha lehet, hogy megfullad, mert szerinte ez így természetes. "A nők talán általában alkalmasabbak az efféle önámításra: néha képesek rá, hogy egész életüket valójában mással éljék le, mint aki az élettársuk."

Ám Aimery egy idő után megunja ezt a fene nagy érdektelenséget, olyannyira, hogy a végén már fizikailag is undorodik P-től. Az egyik randevújuk alkalmával döbben rá, hogy ez a kiismerhetetlen, semmilyen érzelmet nem tükröző nő egyszer a felesége kell, hogy legyen. De nem azért mert szereti (persze azt érezzük kimondatlanul is, hogy Pomme szerelmes), hanem mert ennek így kell lennie. "Valahányszor Pomme-ra gondolt, söprűvel, konzervnyitóval, rózsaszín gumikesztyűben látta maga előtt." Fájdalmas és szomorú báj bujkál a sorok között, a soha be nem teljesülő szerelemé, mely az egymást meg nem értő emberek között szokta felütni a fejét.

Csak a regény végén bukkan fel az a személy, akivel a Csipkeverő lány (Pomme) fesztelenül tudott beszélgetni: "Ha valaki igazán megsínylette az elköltözésünket, vagyis a szakítást a Csipkeverő meg énköztem, az feltehetőleg az öreg orosz hölgy volt."

A Csipkeverő lány a szakítás után nem sokkal elmegyógyintézetbe kerül, ahol az újratalálkozás közben Aimery ráébred, hogy mennyire nem ismerte ezt a lányt, akivel együtt élt. "Elviselhetetlen bűntudat szállt meg, mintha én lettem volna az oka a megbomlott elméjének, a lesoványodásának, a rabságának." De Pomme megmenti ezektől a gondolatoktól és a bűntudattól, azt a képtelenséget mondja neki - amit egyikük sem hisz el -, hogy nem ő a hibás. "Úgy éreztem, hogy kitalálta az aggodalmam, és - megsajnált."

Az utolsó mondatok után egy csomó kérdés felvetődött bennem: vajon tényleg önző volt Aimery? és tényleg megbánta, hogy így bánt Pomme-mal? vagy csak Aimery-n keresztül Lainé akar  - valamilyen, akármilyen, bármilyen - bűnbocsánatot nyerni?

Egyébként végig nem értettem, hogy miért is kapott ez a kis történet Goncourt-díjat?? Mire az utolsó fejezetben Lainé átvált egyes szám első személyre, és úgy meséli el a történetüket, röviden, de annál nagyobb fájdalommal és szomorúsággal, mintegy vallomásként. És annak ellenére, hogy néha pofozkodni akartam, lehűtött az az egész regényt átlengő, felfoghatatlan és kiismerhetetlen béke, ami érezhetően Pomme-ból sugárzik.

A csipkeverő lány / Lainé, Pascal. Bp.: Európa, 1976. 104 p.