Úgy kezdtem el olvasni ezt a könyvet, hogy nem tudtam miről szól. És most csak lesek, hogy hogyan képes Kaffka Margit ilyen sejtelmes regényt írni. Teljesen más stílusú, mint a Két nyár, amit nem is olyan régen olvastam tőle.
Ki gondolná, hogy ezek az apácák és növendékek ilyen életet is élhetnek? Teljesen olyan mintha Kaffka le akarná járatni őket... A kötet bevezető tanulmányában Bodnár György írja is, hogy Kaffka nem szívesen emlékszik vissza a saját zárdai tanulmányaira. Ah, így már érthető! :)
Ez a zárda tele van izzással és fülledt érzelmekkel, titkos érintésekkel, arcpirulásokkal, elsuttogott szavakkal - amiket az apácák egymásnak szánnak. " [...] egy drága "véletlen" találkozóért, mely betöltse tartalmával néma életüket -, ó, buzgón meggyónták hét végével mind e bűnöket, s forrón megvezekelték bőséges imában a hideg kövön azért, hogy egy földi lény iránti vonzalom elhomályosítá lelkükben Isten szeretetét. És a jövő héten újból vétkeztek, és mindig, míg csak ifjúságuk el nem múlott..."
Mi ez? Testvéri szeretet? Vagy a bezártságtól vannak ilyen érzéseik, mert nem látnak/találkoznak mással? Esetleg a valakihez való tartozás hiánya miatt? Ráadásul még féltékenykednek is egymásra...
Szeretetre éheznek egy olyan helyen, ahol szigorú rend és fegyelem van. De hiszen ők választották. Persze nem minden esetben az Istenszeretet miatt, nagyon sokan vannak, akik a kinti világ elől menekülnek, reménykedve, hogy a tanulmányaik befejezése után könnyebben boldogulnak majd.
Én ezt a regényt egyáltalán nem vettem komolyan. Végig megmosolyogtatott. :)
Hangyaboly in.: Kaffka Margit regényei. Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1962. 674 p.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése